Első gyerekes anyukaként igyekeztem minden témát alaposan körbejárni, mielőtt Benő megszületett volna. Hisz a legtöbb dologban – véleményem szerint – az ösztöneinkre kell hallgatni a gyerekneveléssel kapcsolatban, azonban vannak bizonyos területek, amikből igenis fel kell készülni. Egyrészt, hogy tudjuk,ha valami nem úgy működik, ahogy kellene, másrészt, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Én ennek köszönhetem például, hogy az első perctől zökkenőmentesen ment a szoptatás és hogy 22 hónaposan még mindig tudom szoptatni Benőt. Sajnos a mai napig rengeteg az elavult nézetet valló orvos/védőnő/nagyszülő/rokon/szomszéd néni vagy épp a sarki boltból a pénztáros. Hisz mindig mindenkinek van egy jó tanácsa (nem mintha kértük volna), egy rosszalló pillantása, amiért te ezt vagy azt, így vagy úgy csinálod.
Szerencsére a neten utána lehet nézni a legfrissebb ajánlásoknak, irányelveknek, ahogy a közösségi médiának hála követni is lehet azokat a gyerekorvosokat, akik folyamatosan képzik magukat és áptúdétek egy-egy témában (az én személyes kedvenceim dr. Aschenbrenner Zsuzsanna és dr. Szakács Krisztina gyerekorvosok FB oldalai). Ugyanakkor az infóáradatnak megvan a hátránya is. Nálam, fiús anyukaként a kényes kuki-kérdésben mutatkozott ez meg…
Húzzuk, ne húzzuk, mikortól húzzuk, hogyan húzzuk hátra? Tornáztassuk, ne tornáztassuk? Jó, ha jön vagy baj, ha nem jön? Szűk, nem szűk satöbbi satöbbi.
Bár alapvetően az ösztöneim azt súgták, minden úgy jó ahogy van, azért gyerekorvosunk (akivel egyébként elégedett vagyok) finom szájhúzogatása és a “háááát elég szűköcske” mondatai hagytak némi rossz érzést bennem. “Finoman tornáztassam, de ne húzzam hátra még véletlenül se” – oké… de meddig mehet? Vagy egyáltalán hogy csináljam? Fél éves korától kezdve próbáltam tornáztatni. Próbálkoztunk a kádban, fürdetés közben, pelenkázás közben, olajjal, mindenhogy, de csak nem akart előbújni, aminek elő “kellett” volna. Bújtam a netet, számtalan cikket elolvastam. A legtöbb ajánlás szerint hagyni kell a kisfiúk kukiját úgy, ahogy van – hacsak nincs valami elváltozás, fájdalom vagy nehéz pisiürítés -, a természet majd idejekorán elrendezi a dolgokat. Oké, rendben. De, valahogy sehol sem volt egyértelműen elmagyarázva, hogy a szűk mennyire is szűk vagyis, hogy mikortól számít kórosnak. Én valahogy csak olyan cikkekbe botlottam, ahol azt írták, hogy ha kicsit látszik a makk, az már jó. Oké, de mi van, ha egyáltalán nem láttuk még soha?! Az baj vagy nem? Miután már zsongott a fejem a rengeteg infótól, úgy döntöttem, ideje felkeresni egy sebész szakembert. De kit? És itt kanyarodnék vissza azokhoz a bizonyos elavult nézetekhez. Merthogy sajnos azt látom az anyukás FB csoportokban, hogy sok helyen még mindig az a tendencia, hogy feltépik vagy épp tágítóval tágítják a kisfiúk kukiján a bőrt. Na, ez volt az, amit mindenképp el akartam kerülni. Úgyhogy ismét belevetettem magam a kutatómunkába.
Hosszas keresgélés, utánajárás, kommentek és cikkek hada után rátaláltam dr. Kőnig Róbert gyermeksebészre, akiről csupa jót olvastam. Láss csodát, egy újabb orvos, aki felvette a lépést a 21. századdal és van szakmai oldala a FB-on (ilyenkor áldom Zuckerberg nevét 🙂 ). A János kórház Gyermek sebészeti és traumatológiai ambulanciáján dolgozik. Ez már jó pont volt, hisz azon az osztályon dolgozó orvosokról rosszat még nem olvastam. Az osztályt az a dr. Mona Tamás vezeti, akit csak a “hálapólós” dokiként ismernek, ő ugyanis szaktudása és közvetlensége mellett többek között arról vált ismertté, hogy a szigorú fehér köpeny helyett, a kis betegeitől kapott, rajzaikat ábrázoló pólókban dolgozik és gyógyít nap, mint nap.
De térjünk vissza Kőnig doki bácsihoz. Felvettem vele a kapcsolatot a FB-on keresztül, leírtam neki a problémánkat, ami igazából nem is probléma. Pár óra elteltével jött is a válasz, miszerint, mehetünk nyugodtan a Jánosba, megvizsgálja Benőt, bár kétli, hogy bármi gond lenne a leírtak alapján. Úgyhogy egy szerdai napsütéses napon meg is érkeztünk. Benőnek már előre elmagyaráztam mi fog történni, hogy még véletlenül se érje sokként. Nem mintha ijedős lenne, alapvetően elég laza gyerek, de azért volt egy kis anya nyakába bújás, amikor sorra kerültünk. Ez, a doktor úrnak hála nem tartott sokáig, hisz amellett, hogy végtelenül szimpatikus, kedves ember, azonnal oldotta Benő feszültségét. Elképesztő volt látni, mennyire ért a gyerekek nyelvén. Majd jött a vizsgálat. Benő egy hang nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy le kell feküdnie egy vizsgáló ágyra, hagyta magát megvizsgálni Kőnig dokinak. És végre én is megnyugodtam. A doktor úr ugyanis elmagyarázta, amit eddig senki. Miszerint minden úgy jó, ahogy van, normális jelenség, ha a kisfiúknak nem lehet visszahúzni a bőrt a kukin. Ez egészen 7-8 éves korig így is maradhat, bizonyos esetekben még tovább is. Ahogy fejlődnek, nőnek, a természet elrendezi a dolgokat. Amire figyelni kell, hogy pisiléskor lufiszerűen felfúvódik-e a makk körül a bőr, mert akkor baj van. Akkor valós szűkületről beszélünk, amit kezelni kell. Ha viszont nincs lufi és még a pisi is szép sugárban érkezik, minden a legnagyobb rendben. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: