Az elmúlt hónapok mélyen beburkolózva teltek. Mélyen, elbújva magamban. De ha igazán őszinte akarok lenni, 2014. október 12-e óta be vagyok burkolózva, mélyen, elbújva magamban. Ezen a napon halt meg APA. Az elmúlt több, mint 4 évben többször hitegettem magam azzal, hogy túl vagyok rajta. De igazából ezen nem lehet túl lenni. Szerencsés vagyok, mert példaértékű kapcsolatom volt vele. Túlságosan is. Az elmúlt 4 évben volt, hogy azt kívántam, bárcsak rosszabb apám lett volna, akkor talán nem lenne ennyire húsba markolóan fájdalmas a hiánya. Mondom mindezt úgy, hogy hitem szerint csak a teste távozott, a lelke tovább él.
Az elmúlt 4 év kőkemény hullámvasút volt az életemben: tele voltam haraggal, kérdéssel, kétségbeeséssel, fájdalommal, küzdelemmel, elveszettséggel. Mert nemcsak APA ment el, vele belőlem is távozott egy darab. Egy nagyon fontos darab. 2019. január 4-én jött a felismerés. A felismerése az elmúlt 4 évnek. A kimondása az elmúlt 4 évnek. Hogy hova tűntem ÉN APA halálával. Úgy, hogy közben anya lettem és bár volt egy „röpke” 23 hónapom, amikor azt hittem… amikor elhittem, hogy újra visszanyertem az erőm, 1 évvel Benő születése után rá kellett jönnöm, sehol se vagyok. Azóta csak ő tart a felszínen. Nem vagyok depressziós, de hogy mi erre a jó szó?! … Talán az elveszettség, mintha be lennék zárva egy üveg dobozba, látok és érzékelek mindent, de hiába ordítok, nem hall meg senki…
De térjünk vissza a felismeréshez. Annak a felismerésének, hogy mit vitt magával APA belőlem.
A MAGAMBA VETETT HITET.
Szánalmas ezt kimondani is, hogy valaki mástól függött a MAGAMBA VETETT HITEM. De mégis. Mert az én APUKÁMnak volt egy titkos fegyvere velem szemben vagy inkább épp értem: hogy hitt bennem BÁRMI ÁRON. Anya más. Ő világ életében a széltől is óvott volna, kvázi nem szívesen adott szabad kezet, inkább az a „majd én megcsinálom helyetted” vagy a „tartsd magad távol minden rossztól” típus. Van egy bátyám, de neki mindig is a kishúga maradok, talán még ma sem hiszi el, hogy képes vagyok önállóan levegőt venni (némi költői túlzással élve). És itt a férjem, aki ugyan támogat mindig mindenben, bármivel álljak is elő, de inkább tartja hóbortoknak a fellángolásaimat, mint valódi érdeklődésnek. Velük szemben APA feltétel nélkül hitt bennem. Az ő elve az volt, hogy ha az ismeretlenbe akarsz rohanni, rohanj! Élj, tapasztalj, cselekedj! „Libukám (ő így hívott), egy dolgot sose felejts el: történjék bármi, mindig lesz egy otthonod, ahova hazatérhetsz”. De APA meghalt és én otthon nélkül maradtam. Számomra ő volt az otthon, a biztonság. Mert ő ismert a legjobban, mert tudta, hogy szabadjára kell engedjen ahhoz, hogy boldog lehessek. És amíg élt, én nem féltem semmitől. Bátor voltam, merész és sokszor meggondolatlan – mert mindig csak a szívemre hallgattam és volt egy otthonom, ahova hazatérhetek.
Mindig is ösztönlény voltam. Az elmúlt hónapokban azonban nem hallottam a szívem. Üres lettem és érzéketlen. Minden rutinból történt. Rutin lett minden nap. Egyedül Benő tartott életben. Mert ha belenézek a szemébe, ugyanazt a feltétel nélküliséget látom benne, amit APA szemeiben. A feltétel nélküli bizalmat és szeretetet. Évek óta árnyéka vagyok önmagamnak, de az elmúlt hónapokban tetőzött az üresség. Akkor vettem észre, hogy nagy a baj, amikor már jógázni sem tudtam. Képtelen voltam magammal lenni, magamra figyelni, koncentrálni, befelé nézni. Én, aki Benő születése előtt lubickoltam az egyedüllétben. Amikor szárnyalhatott a kreatív energia, amikor önvizsgáltam és számot vetettem. De az anyaságommal ez megszűnt és bármennyire szeretem a gyerekem és élvezem a vele töltött minden percet, valahol kicsit elvesztem benne. Túl intenzív volt az elmúlt 4 év: APA halála, feladtam a hivatásom, férjhez mentem, anyám összeroppant, majdnem elváltam, terhes lettem, megszületett Benő, költöztünk, majd újra költöztünk és egyszer csak azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, én ki vagyok, és hol vagyok ebben az egészben. Ráadásul voltam valaki Benő előtt és lettem valaki teljesen más, amint ő elkezdett bennem növekedni. Előhozott belőlem egy olyan ösztönös ősanyát, akiktől finoman fogalmazva is a hideg rázott előtte. Egy olyan mértékű személyiségfejlődésen mentem keresztül, amit azóta sem volt időm igazán megvizsgálni és tudatosítani magamban.
2018 októberében megismertem Kingát és Krisztit, akik a Mindful Mama Mozgalom megálmodói és képviselői. Kinga, akinek 2 éves a kisfia óriási hatással volt és van rám azóta is, hisz megtestesít mindent, ami most nem vagyok: a bátor nőt, aki követi a szív hangját. Többek között az ő tanításai segítettek hozzá, hogy újra rátaláltam a szívemre. Újra hallom a belső hangot. Újra tudok jógázni. Újra érzem az erőt és újra tudok írni is. Tele vagyok tervekkel, amik ugyan eddig is voltak, de a cselekvésig sosem jutottam el az elmúlt 4 évben. De ennek most vége. Hisz 4 év után végre visszakaptam az elvesztett darabomat. A MAGAMBA VETETT HITET.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: