Nyolc napja (azóta már 1 hónapja :)) próbálom összeszedni a gondolataimat és leírni életem eddigi legmeghatározóbb 1 évének az összegzését. Azt gondoltam, egyszerűbb lesz, hisz ha valamiben, akkor a gondolataim írásba foglalásában jó vagyok. De azok leülepedett gondolatok szoktak lenni, most pedig még mindig kavarognak bennem az elmúlt 1 évünk történései. A szülésélmény, amit ezerszer újra- és újraéltem, Benő első órái, napjai, hetei, hónapjai, az első mosoly, az első gügyögés, az első érzelem-kinyilvánítás. Az egész egy hihetetlen érzelmi hullámvasút a legmélyebb és legmagasabb pontjaival együtt, mind pozitív, mind negatív értelmében.
Az első és legfontosabb tanulság, amivel kezdeném az az, hogy ezek a pici lények valóban igazi csodák. Nem szeretnék túl sablonosnak tűnni, de tényleg nincs más szó rájuk. Csodák. Ugyanis bár nem tudnak beszélni, járni, olvasni és önállóan szinte semmit se csinálni, a legnagyobb kincset, az univerzális tudást mégis birtokolják: ott van bennük a feltétel nélküli szeretet képessége, amit önzetlenül át is adnak mindenkinek, akivel kapcsolatba kerülnek – és persze, aki nyitott rá. Bár szülőként nekünk kell őket megtanítanunk az élethez szükséges dolgokra, a legfontosabb leckét mégis mi, szülők kapjuk tőlük: hogyan szeress, játssz, bízz és higgy feltételek és korlátok nélkül.
A megszámlálhatatlan örömteli pillanat mellett azonban álszentség lenne nem beszélni a nehezebb, borúsabb időszakokról. Bár én alapvetően igyekszem nem foglalkozni azzal a bizonyos “társadalmi nyomással” és mind a várandósság alatt, mind a szoptatással, a gyermekágyas időszakkal és úgy am block mindennel kapcsolatban csak az ösztöneimre hallgatva teszem, amit helyesnek érzek. A jó anya mindig boldog, vidám és önfeledt, van egy gyereke, úgyhogy ő már mindig csak a felhők felett 3 méterrel szivárványokon csúszkálva, mámortengerben lubickolva élheti az életet című lemez azonban valahol jó mélyen a tudatalattiba mégiscsak be van kódolva mindenkinél. Valahogy úgy, mint a “szülni fáj”, ezért már kislány korunktól rettegünk valamitől, amit még ki sem próbáltunk soha, de fáj és ha valami fáj, akkor az rossz is. Punktum. Ezt látjuk a filmekben és ezt nevelték belénk generációs szinten. Ha valaki kellőképp tudatos, annak sikerülhet előbbit és utóbbit is szépen kidolgoznia magából. Ám az előbbivel még a több éves önmunka, önfejlesztés ellenére nekem is meggyűlt a bajom. Sunyin, észrevétlenül csapott le rám az önsajnálat. Nem szívesen nevezném depressziónak – vagy csak valami nagyon enyhe fokúnak, ugyanis egy alapos fejmosás egy régi baráttól elég volt, hogy lehulljon a szememről a fátyol és észrevegyem, mibe kevertem saját magam. De ne rohanjunk ennyire előre.
A hormonok hatására persze a szülés után (is – mondaná a férjem :)), nekem is voltak hullámzó időszakaim. Hol a felhők felett jártam, magabiztosan, tudván, mindent jól csinálok, hol a legrosszabb anyának éreztem magam, mert épp nem sikerült elaltatni Benőt gyorsan, csak kicsit lassabban. Meg egyébként is jól csinálom egyáltalán? És miért sír? Mi baja? Milyen anya vagyok, hogy még ezt sem tudom… A legjobban 2 dologtól tudtam a falra mászni: azoktól az írásoktól, amik arról szóltak, hogy a gyereked x hónapos korára már meg tudod állapítani, hogy éppen miért sír. Nem, én nem tudtam, nekem szinte minden sírás egyforma volt. Alapvetően pont leszartam (bocs, ha ez most bizsergeti a komfortzónád), hogy mit írnak erről, de amikor épp rossz passzban voltam, a kisördög a bal vállam fölött csak duruzsolt: mert te még ezt sem tudod! Hát anya az ilyen?!
A másik a tökéletes instamamik voltak, akik szülés után 2 héttel már a kozmetikusnál/körmösnél/fodrásznál/bárhol ülnek és szuperfenszin néznek ki, míg én egy pár centis gátmetszést követően annak örültem, hogy 2 hét után már nemcsak fél popsin ültem a széken. Szerencsére ezeket gyorsan elengedtem, de én én vagyok a magam meccseivel, a magam tudatosságával – van, akinek ez sokkal nehezebben megy. Márpedig a terhesség utáni hangulatingadozást, súlyosabb esetben depressziót igenis komolyan kell venni és beszélni kell róla! Mert a depresszió minden élethelyzetben szörnyű dolog, de friss anyaként egy újszülöttel különösen gyötrő tud lenni. Főleg, ha még egy megértő, támogató család sem áll az ember mögött. Mögöttem állt, így egyrészt nekik köszönhetően, másrészt (nagyobb részt) viszont egy teljesen más dolognak köszönhetően nem lettem depressziós: a magamba vetett hit miatt, köznapi nevén önbizalom. Talán sokan egóból (vagy csípőből – ahogy a hétköznapokban inkább használjuk), azt válaszolnák a következő mondatomra: de beképzelt, de valóban évek óta a saját magamba vetett hitem, a megfelelő önismeretem, az önbizalmam MEGINGATHATATLAN. És ez életem minden területére hatással van: a munkámra, a párkapcsolatomra, most már a házasságomra, a baráti kapcsolataimra, a magammal való viszonyomra és most már a gyerekemmel való kapcsolatomra is. És ez nem azt jelenti, hogy ne hibáznék. Hibázom, sokszor. De ilyenkor megállok, megvizsgálom, tudatosítom, tanulok belőle és továbbmegyek. Majd amikor ismét hibáznék hasonló helyzetben, megállok, előveszem az emléktárból a szituációt és másképp döntök. Nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz eljutni ide, de ennél már csak az nehezebb, hogy nap, mint nap szinten tartsd ezt az állapotot. A nagy mestereknek ez biztos sikerül, de én ettől még igencsak messze vagyok.
És itt térnék most vissza ahhoz a bizonyos fátyolhoz, aminek a lehullásához egy alapos fejmosásra volt szükségem. Merthogy a hétköznapok – ha nem figyelsz – bedarálnak legyél bármilyen tudatos, legyen bármekkora az önismereted. Ha nem figyelsz, jön a dara. Egyébként sem könnyű folyamatosan ébernek lenni, de kismamaként talán a legnehezebb megtartani az egyensúlyt. És erről még mindig nem beszélünk eleget! Anyává válni csodálatos. De igazán nem lehet rá felkészülni. Elképzeléseid lehetnek és ha foglalkozol magaddal, akkor kellő önismereted is, de anyaként valaki teljesen mássá válsz, mint aki előtte voltál. Anyaként te nem az a lány vagy, aki átbulizta az éjszakákat vagy spontán nyaralásra indult a pasijával lesz , ami lesz alapon. Ez az énednek egy eddig ismeretlen, új része, akit neked is meg kell ismerned. Valaki, aki teljesen másképp reagál már helyzetekre, valaki, akinek az igényeit úgy kell háttérbe szorítanod, hogy közben egy kicsit szem előtt is tartsd. Hisz anyaként már te vagy mindennek az alapja.
Ha te jól vagy, mindenki jól van. Ha a te lelked békében van, akkor a családon is béke honol.
És ez a világ legnehezebb dolga: fontosnak maradni a saját életedben úgy, hogy közben senki más se sérüljön. És mivel ez olyan rohadtul nehéz, nem is mindig megy elsőre. Se másodikra, harmadikra. Nekem 1 év és egy rég nem látott barát kellett, hogy észrevegyem: saját magam áldozata lettem. Mert nyilván a gyerek az első, érte mindent odaadsz. Csak a nagy odaadásban és szeretetben közben elfelejted, hogy ott van az apává avanzsált férjed/párod/élettársad – ki hogy hívja, akit tudat alatt büntetsz mindenért: bünteted, amiért ő dolgozik, te nem, bünteted, amiért ő annyi emberrel találkozik nap, mint nap, míg te szinte csak a gyereketekkel. És a rengeteg sok büntetnivaló mellett a leginkább azért bünteted, mert miatta “veszítetted el” az eddigi életed. De persze ezt nem mondjuk ki, sőt! Gondolni se merünk rá, mert micsoda bűnös gondolatok ezek ebben a pátoszos állapotban. Pedig igenis létező jelenségről beszélünk, csak sajnos az én Girl Power-ön és a Szex és New Yorkon nevelkedett, túlemancipálódott, energetikai szempontból erősen elférfiasodott generációm szemében a segítségkérés gyengeségnek minősül (tisztelet a kivételnek!), hisz “egy erős nő egyedül is képes mindent megoldani”. Pedig nem kell! Nem kell mindent egyedül megoldani. Nem kell az élet terheit egyedül cipelni a vállunkon. Nem ettől leszünk erősek, nem ezért fognak felnézni ránk. Sokkal könnyebb, ha segítséget kérünk és nem válunk saját magunk áldozatává. És jelen esetben, ha “csak” a párodat hibáztatod, az még a jobbik eset, a súlyosabb ha már a gyerek iránt érzel hasonlókat. Mivel azonban nem vagyok szakember, erre nem térnék ki részletesen.
Az én szememről közel 1 hónapja hullott le a fátyol. Amihez egészen Angliából kellett érkezzen egy barát, akit nem láttunk már 4 éve. És nem ő volt az első, aki próbált segíteni, rávezetni, hogy valami nincs rendben, de ő volt az első, aki ezt számomra emészthető formába csomagolta. Pontosabban nem csomagolt semmit és nálam épp ez volt a kulcs. A maga nyers tálalásában megtalálta a hozzám vezető utat, megnyomta a csengőt, ami megszólalt a fejemben a szavai hatására. Mert igen, lestrapálódtam és mindent a feláldoztam az anyaságom oltárán. Kikerültem a saját fókuszomból. Ő pedig egy jó nagy tükröt tartva elém, felnyitotta a szemem. Örökké hálás leszek neki ezért. Azóta minden reggelt egy rövid, 3 perces jógagyakorlattal indítok, ez már megalapozza a napom. Ezután van egy újabb 3 perces rituálém a tükör előtt a fürdőszobában. Ez össz-vissz 6 perc. Ennyi akkor is bele kell, hogy férjen, ha nincs segítség otthon és hidd el, mindjárt jobban indul a nap. És ha jönnének a sötét gondolatok, egyszerűen nem engedek nekik teret. Igyekszem nem aggódni a jövőn és nem rágódni a múlton. Egyszerűen csak élvezem a jelen pillanatait. Persze van, hogy nehezebben megy, de mindig igyekszem visszarángatni magam, ha jönne a szarcunami.
Nektek, kedves kismamák pedig csak egy dolgot tudok kívánni: legyen legalább egy olyan ember az életetekben, aki őszintén, valóban kíváncsi rátok, az érzéseitekre és akinek ti is meghalljátok a szavát, ha baj van. Lesznek barátok, akik épp az anyaságotok miatt fognak eltűnni az életetekből, mert már nem értek rá ugrani, amikor nekik jó, mert már nem ti mentek, hanem hozzátok “kell” jönni látogatóba, de ezt is el kell fogadni. Életetek legcsodálatosabb időszaka az, amikor anyává váltok – és minden nehézségével együtt vagy épp annak ellenére csak rajtatok múlik, hogy ezt így is éljétek meg. Ne váljatok a saját életetek áldozatává, mártírrá. Legyetek boldogok és szeressétek magatokat, hisz mostantól ti állítjátok a példát a gyermekeitek elé.
És kérlek, ha benned, aki most ezt épp olvasod, a legkisebb gyanú is felmerül, hogy szülés utáni depresszióban szenvedsz, ne félj és ne szégyellj segítséget kérni!
Hisz a jelszó továbbra is: boldog mama, boldog baba 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: