Amíg nem szülő az ember, teljesen természetesen éli meg, hogy vannak napok, amikor jobb lenne ki sem kelni az ágyból. Amikor úgy indul a napod, hogy “nincs egy rongyod se”, pedig már a kedvenc szettjeidben is illegetted magad 10 percig a tükör előtt. Amikor hiába sminkelsz, mert a tusvonal úgysem sikerül egyformán, a szempillaspirálból pedig többet kentél a szemhéjadra, mint a pilláidra. Amikor a munkahelyen mindenki idegesít és “anyám is minek hív”, a pasid pedig úgyse tud olyat mondani, amit elhinnél neki. Amikor tényleg a legjobb megoldás bekuckózni a lakásba, behúzni a függönyöket és a kedvenc pizsidbe bújva bömbölős filmeket nézni, hátha kijön az a sok feszkó, amire éppen különösebb magyarázatod sincs.
Na, amint anya leszel, ennek vége. Nincs kuckózás, nincs bömbölős filmcunami. Helyette viszont van egy édes kis csöppség, aki egyáltalán nem érti anya ma miért zizeg ennyire rosszul, válaszképp pedig garantált a nyüglődés és a sírás. Nem mondom, hogy ma rosszul indult a napom. De kicsit nyomottabb voltam a szokottnál. Benő úgy szintén. Fogzik és ez az egyszer pluszkettő, aztán mínusztíz bizony megviseli a kis szervezetét. Mindezt megspékelve azzal, hogy napok óta nem igazán akar összejönni a délutáni alvás. Úgyhogy délután negyed négyre a gyerek már nehezen viselt mindent (gyanítom, főleg engem). Ha letettem az volt a baj, ha felvettem akkor meg az. Ha altatni próbáltam, kicsavarta magát a kezemből és persze sírt, sírt és sírt. De néha azért mosolygott is, sőt nagyokat nevetett, ha épp anya, azaz én, tudtam kezelni a helyzetet. De eljött a pont, amikor már nem ment. Amikor már éreztem, hogy kezd elszakadni az az egy nagyon vékony kis cérnaszál. És ő csak sír, sír és sír.
A mérgező gondolatok ömlenek ilyenkor az ember fejébe. A bűntudattal és szégyennel fűszerezve. Mert hát, hogy gondolhatod te azt, hogy az a gyerek téged direkt idegesíteni akar? Hogy érezheted azt, hogy legszívesebben megráznád már, hogy hagyja abba?! Hogy gondolhatsz olyat, hogy vigye már el innen valaki, mert nem bírod hallgatni a sírást?! És az ember egyből szar anyának és a világ legszarabb emberének kezdi érezni magát.
Emberből vagyunk még mi, anyák is. Nekünk is lehetnek rosszabb, nehezebb napjaink. Sőt, megkockáztatom, még szörnyű gondolataink is. De ilyenkor kell tudatosan jelen lenni a pillanatban. Kell egy gong a fejben, ami észhez térít, ha az egód kitombolta magát. Én ilyenkor megállok és jól megnézem magamnak a gyerekemet, aki kérdőn néz rám, mert anyától nem ezt szokta meg. Aki nem érti, miért vagyok elutasító és csak egyre jobban vágyja a közelségem. Ilyenkor mélyen a szemébe nézek, bocsánatot kérek tőle és magára hagyom egy nagyon rövid kis időre. Pont annyira, hogy vegyek néhány mély levegőt, megrázzam magam és visszatérjen ANYA, aki mosolyog, aki megvéd, aki biztonságot nyújt. Azt hiszem a felelősségünk és felnőttségünk épp abban rejlik, hogy meg tudjuk kongatni fejben azt a gongot. Anyának lenni nehéz meló. De ha tudatosítod magadban, hogy igen, a gyerekednek is lehet rossz napja, még akkor is, ha mindig zabálni valóan aranyos.
Mert az a kis ártatlan apróság nem direkt csinálja, nem azért, mert idegesíteni akar, te mégis rávetíted minden rossz érzésed. Ő meg ettől nyilván csak még rosszabbul lesz és még jobban fog sírni. Mert a gyereked a tükröd.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: