A fájdalom az én szövetségesem

A terhességem elejétől tudatosan készülök a szülésre. Beiratkoztam egy kismama jóga oktatói tanfolyamra, mert mindent tudni akarok, mi történik majd a testemben, a lelkemben, milyen változások állnak be a hormonokban és végülis én is, mint a legtöbben, annyit tudtam, hogy a szülés fáj, lehet természetes vagy császáros és ha elfolyik a magzatvíz irány a kórház. Oké, kicsit sarkítva, de ez a lényeg. Az oktatóm, Ildi egy igazi csoda. Imádom. Lelkesedésével, megnyugtató és hiteles személyiségével kísér minket az úton. Rengeteget tanultam tőle a tudatosságról, arról, egy szülő nőnek valójában milyen lehetőségei vannak a szülőszobán, hogy hogyan tudom felkészíteni a testem a természetes szülésre és mi a teendő, ha mégis elkerülhetetlen a császár. Lelkileg rengeteget ad hozzá a várandósságomhoz, hogy nemcsak kismama jógára járok, de az elméleti és lelki hátterét is megismerem az egész folyamatnak. Nem szeretnék túlságosan érzelgősnek tűnni (bár terhes vagyok, szóval akár meg is bocsájtható, ha mégis :)), de én ezt tényleg egy emelkedett állapotként élem meg.

Babonások kíméljenek

Az elejétől nem engedek semmilyen babonának: nem vártam meg a 12. hetet sem, hogy a hozzám legközelebb állóknak elújságoljam, hisz az elejétől kezdve mindent megbeszélek a kicsi aliennel (bocs, mi pocaklakó helyett ezt a nevet választottuk). Megbeszéltem vele, hogy nagyon fogok magamra és rá vigyázni,mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobb élmény legyen számára a születése, neki cserébe csak annyi a dolga, hogy szépen, egészségesen fejlődjön. Eddig jó csapat vagyunk. Haragudtam mindenkire, aki azzal riogatott, hogy „még bármi lehet”, várjam meg a 3. hónap végét. Mi lenne?! Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, bármit is hozzon az élet, azt el kell fogadni – mellesleg megjegyzem, ez a gondolkodás segített túl apa halálán is. Elfogadtam és próbáltam megérteni, miért történt, mit kell tanulnom belőle.

Visszatérve az emelkedett állapothoz, most épp a februári vizsgámra készülök és a fájdalomról, a fájdalom megéléséről tanulok. Dobos Andi, aki egy nagyszerű terapeuta tartotta nekünk azt az órát, amin a vajúdásról beszélgettünk. Az egész teljesen új értelmet nyert számomra. Sokan furcsán néznek rám, amikor azt mondom, nagyon várom, hogy átélhessem. De tényleg így van. Tudom, a szülés fáj és a fájdalom rossz – legalábbis ezt tanítják, ezt sulykolják belénk a nyugati társadalmakban. Pedig a fájdalom egy természetes velejáró, aminek nem szabad ellenállni. A fájdalom vége mindig enyhülés: legyen ez születés, halál, akár egy kéztörés. Ha nem állunk neki ellen, akkor hatalmas tanítómester lehet. És ha nem állunk neki ellen, hamarabb vége van. A fájdalom tudatos átélésének hatalmas személyiségformáló hatása van, arról nem beszélve, hogy micsoda hormonális változások következnek be egy nő testében vajúdáskor például, ha tudatosítja a fájdalmát és hagyja, hogy megtörténjen (az átélt és nem ellenállásba ütköző fájdalom oxitocint szabadít fel a szervezetben, ami természetes fájdalomcsillapító, hisz a hatására morfin szabadul fel az agyban). Ezen gondolkodva eszembe jutott egy korábbi írásom, amit 2012-ben egy igazán mélyre hatoló szerelmi csalódáskor írtam:

„Engedd szabadjára a lelkedben uralkodó fájdalom érzését! Nézz befelé! Képzeld el a lelked! Lásd, és akkor megérzed a súlyát! Ilyenkor nehéz. Ilyenkor sírj! Folyjon patakokban a könnyed! Lelked tisztulásához ez elengedhetetlen. És egyszer csak érezni fogod, ahogy enyhül a fájdalom és könnyebb lesz a lélek. És csak ekkor értheted meg, miért történt úgy, ahogy történt. De míg ide eljutsz, ne állj ellen a fájdalom érzésének. Tanulmányozd, és ha igazán befelé figyelsz, tested minden egyes porcikájában érezni fogod, hogy élsz és ez hajt majd előre!”

Néhány hete panaszkodtam az egyik barátnőmnek arról, hogy rájöttem, elveszett belőlem a tűz apa halála után. Az a tűz, ami mindig vitt előre: amikor még versenyszerűen táncoltam, ami hajtott a főiskola felé, ami vitt előre, hogy diplomát szerezzek.  Ami kivitt Belfastba, ami harcossá tett, ami mindig többre sarkallt, amitől kitartóvá váltam. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért azt éreztem, hogy itt növekszik bennem egy élet, az én lángom mégis tartalékon pislákol. És ma tanulás közben, amikor arra gondoltam, micsoda erő munkálkodik anyában és gyermekében a születéskor, mekkora közös munka, hogy az a kis élet megszülethessen, azt éreztem, hogy a láng újra lobogni kezdett, hogy újra megtaláltam az életem értelmét. Azon túl, hogy minden idegszálammal, tudásommal azon leszek, hogy a lehető legtermészetesebb úton, háborítatlanul adjak életet a babámnak, szeretnék azoknak a nőtársaimnak is segíteni, akik félnek és bizonytalanok. Nem kell mindenkit megmenteni és mindenkit megtéríteni. Már nem is akarom. De aki kéri, annak segíthetek. Ha egyelőre mással nem, azzal, hogy megosztom az én legbensőbb tapasztalásaimat.

Sosem voltam ősanya típus, most mégis úgy érzem, valami ősi erő munkálkodik bennem. Persze még sok minden történhet a szülésig és megtörténhet, hogy császárra kerül a sor. De akkor legalább tudni fogom már azt is, hogyan dolgozzam ki a műtéti szülés minden hátrányát a babámra és magamra nézve egyaránt.