A főiskola végén, pályakezdő munkakeresőként éreztem először, hogy odabent motoszkál valami ami azt súgja: nekem ennél több kell. Kalandra vágytam és arra, hogy rájöjjek, ki is vagyok, merre tartok. Örök álmodozó idealistaként egyébként sem tudtam mit kezdeni a kőkemény valóságot arcomba toló gazdasági válsággal: friss diplomásként tele vágyakkal, tervekkel, tenni akarással úgy éreztem, ez a terep most nem engem szolgál.
Egy rövid, ám annál intenzívebb külföldi kaland vette kezdetét. Észak-Írországba költöztem, ahol hoztam a klasszikus formát: tapasztalat nélkül belecsöppentem a vendéglátásba. Egy kis tálcatologatós kifőzde asztaltörölgetőjeként elkezdtem kívülről figyelni. Akkor ez még egyáltalán nem volt tudatos, csak megtörtént. Ösztönösen. Kiszakadva a féltett szülői burokból, a berögzült mintákból és a berögzült viselkedési formákból életemben először voltam igazán jelen a saját életemben. Elkezdtem megismerni elvárások nélküli valódi önmagam. Nem volt múlt és jövő, csak a jelen számított. Csak én voltam, tiszta lappal. Nem ismert senki, senki nem tudta, ki vagyok, honnan jövök. Hogy nőttem fel vagy épp milyen események befolyásoltak eddig. Miket tettem, nem tettem. Csak az elvárások nélküli, valódi ÉN voltam. Figyeltem és tanultam magamról és az emberekről. Magamtól, általuk. Ma már tudom, életem egyik legfontosabb időszakát éltem akkor, ami elindított a tudatos jelenlét útján, amit azóta is járok.
Ennek az útnak az egyik legédesebb gyümölcse a kisfiam, aki a legnehezebb pillanatban döntött úgy, hogy ideje megfogannia.
Ekkor még minden szép és jó volt, már-már mesébe illő: 2 év együttélés után Szilárd megkérte a kezem 2013 májusában, épp az évfordulónkon. Úgy voltunk vele, ha előbb jön a baba, mint az esküvő, az sem baj. Jól éltünk, az egzisztenciánk is jó volt. 2014 elején az esküvőt is elkezdtük tervezgetni, következő év májusában szerettük volna megtartani a lagzit, amikor is jött a fekete leves.
Sose felejtem el azt az áprilisi napot: apa születésnapja előtt néhány nappal voltunk, amikor épp Budakeszire indultunk esküvői helyszínt nézni. Megcsörrent a telefonom. Szilárd vette fel, mert én épp készülődtem. Azonban Budakeszire azon a napon már nem értünk ki… Szilárd lesápadt és tudtam, hogy baj van.
Adrika, rákos vagyok!
Semmi kecmec, csak bele a közepébe. Ez a mondat örökre beleégett az agyamba. A mai napig vissza tudom idézni apám hangját, ahogy könyörtelen őszinteséggel közölte a diagnózist, amire sohasem számítottunk. Az első gondolatom az volt, hogy apa meg fog halni. Erős ember volt, de ahhoz, hogy esélye legyen az embernek ezzel a betegséggel szemben, magával is szembe kell néznie. Ő pedig nem volt egy lelkizős típus, legalábbis magával szemben nem. Orvosi műhibák, nemtörődömségek sora jóval megrövidítették a közösen eltöltött időt, de erről már nem is szeretnék szót ejteni, hisz visszahozni már úgy sem fogja őt.
Szóval áprilisban, épp a 65. születésnapja előtt néhány nappal tudtuk meg, hogy beteg, fél évvel később, október 12-én pedig a kórházban, de a családja körében végleg lehunyta a szemét. Még most, ahogy ezeket a sorokat írom, is potyognak a könnyeim. Aki ismert minket, tudja, milyen szoros volt a kettőnk között lévő kapocs, te viszont kedves olvasó nem tudod, így megpróbálom a soraimon keresztül érzékeltetni veled: az egész addigi életemnek fordítottam hátat apa elvesztése után.
Az utolsó közös fotónk Édesapával
Kőkemény önmunka következett: oldásról oldásra és családállításról családállításra jártam, beiratkoztam egy gerincjóga oktató képzésre a Mandala Jógastúdióba, aminek az óráin, hosszú idő után éreztem úgy, megtaláltam a lelki békém, otthon vagyok. Eközben az egészet théta healing és egyéb kezelésekkel is megspékeltem, egyszerűen minden fájdalmat ki akartam dolgozni magamból, amilyen gyorsan csak lehet. És közben óriási pofonokat, felismeréseket és tükröt kaptam az élettől.
Már apa betegsége előtt szerettünk volna gyereket és amikor kiderült a diagnózis, mindennél jobban szerettem volna teherbe esni. “Egy unoka majd megmenti” – mantráztam magamban, de belátni egyáltalán nem akartam, hogy sem az idő, sem a körülmények, sem én, sem Szilárd nem voltunk még kész lelkileg egy gyerekre. Egy idő után ismét próbálkozni kezdtünk. Orvosról orvosra jártam, a hormonjaimmal volt némi probléma, de ezen kívül mind a ketten makk egészségesek voltunk. Teltek a hónapok és én minden hónapban keményen dolgoztam, hogy ne éljem meg csalódásként, hogy megint nem jött össze. Az utolsó orvos, akihez elmentem negyed óra beszélgetés után lesokkolt: inszeminációt akart, mondván 3 éve próbálkozás után, felesleges tovább várni. Nemhogy nem mentem hozzá vissza soha többé, kilépve a rendelője ajtaján eldöntöttem, hogy velem márpedig minden rendben, ha a mi kis lelkünk úgy dönt, ideje leszületni, úgyis jönni fog. Folytattam a théta healinget, amit transzlégzésekkel egészítettem ki. A legátütőbb élményt ez utóbbi nyújtotta. A hétfői jóga óráim végén végeztük közösen. Hétről hétre éreztem, ahogy 1-1 maszkkal kevesebb van rajtam. Egyre jobban tettem le az egóm és kerültem közelebb magamhoz. Fájt. Nagyon fájt. És most nem a lelki részére gondolok. Fizikai fájdalmat okozott levetni az álarcokat. De minél jobban fájt, annál jobban belementem. A nagyon sokadik alkalom után szabály szerint szülésélményem volt. Mintha újjászülettem volna. Letettem több réteg álarcot és új emberként, megtisztulva mehetek tovább.
Szilárdra visszatérve, a nagy önkeresésben őt elvesztettem egy kicsit. Míg én kezdtem rendbe jönni, kezdtem megismerni újra önmagam és a családom, az új életemben minden a feje tetejére állt. Ekkor eljutottam valakihez, akiről egy barátnőm ódákat zengett: neki bizony megváltoztatta az életét, beindított folyamatokat, meghozta a várt felismeréseket. Hát elmentem hozzá, úgy éreztem, veszteni valóm már nincs: hisz én még mindig elveszett voltam, még mindig csak a folyamat elején jártam a friss házasságom a szakadék szélén, a teljes családom széthullóban. Körülbelül másfél órát töltöttem Móninál, aki bizton állította, Szilárd és én összetartozunk, tartsak ki. Ne akarjam megmenteni, csak legyek ott. Várjam, hogy visszataláljon ő is. Ezt akkor komoly életfeladatomnak tekintettem:
megmenteni mindenkit, akit szeretek.
Talán apa miatt alakult ez ki, mert őt nem sikerült. Emlékszem, mennyit ostoroztam magam, hogy bárcsak tudnám, hol kell masszírozni, hogy enyhüljenek a fájdalmai, bárcsak tudnám, hogy segíthetnék. Szóval Móni azt mondta, én csak magamra koncentráljak, magamra fordítsam az energiákat és akkor a férjem is velem fog emelkedni, mert mi egymást erősítve alkotunk egységet. Már épp indulóban voltam, amikor Móni még megjegyezte: tudom, hogy nagyon vágysz egy babára (mégis honnan, amikor ez szóba sem került?!), de ne aggódj, hamarosan érkezik. Nyilván a széthulló házasságom romjaira érkezik majd egy gyerek, aki akkor sem akart jönni, amikor még mindig szép és jó volt.
Teltek a hetek és minden csak egyre rosszabb lett, én mégis új erőre kaptam: talpra kell állnom, bizonyítanom kell magamnak, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni. Eddig mindig ott volt apa, hogy támogasson a döntéseimben, hogy megerősítsen abban, hogy jó vagy épp rossz döntést hozok. Mindig önálló voltam, de mégis ott volt bástyának. És most már értem, mit értett Móni azalatt, hogy magammal foglalkozzam és helyükre kerülnek a dolgok. Hosszú idő után először éreztem, hogy bármire képes vagyok. Persze fájt, hogy bántottuk egymást Szilárddal, de mégsem engedtem bele magam az önsajnálatba, inkább erőt merítettem a fájdalomból. És működött. Elpusztíthatatlannak éreztem magam, amikor is megcsináltam azt a bizonyos második tesztet, ami még mindig nem volt egyértelmű, de én már szinte 100%-ra tudtam, éreztem, hogy babát várok. Majd augusztus 26-án este 8 óra után jött a mindent megváltoztató pillanat: „Hát akkor gratulálok!” – közölte velem a János kórház vizsgálójában Kelemen doki.
Megállt az idő. Megcsináltuk. Él. Anya leszek. Ekkor 5 hetes terhes voltam. És az első perctől tudtam: ez a gyerek meg fog születni.
Szilárd nagyon örült. Hosszú idő óta először láttam őszintén boldognak és újra úgy láttam magam a szemében, mint régen: mindig imádtam, ahogy rám nézett, mert volt benne valami hatalmas szeretet, valami olyan mélyről jövő, amit nehéz elmagyarázni. Egy dolgot kértem, ne azért maradjunk együtt, mert gyerekünk lesz, hanem mert bármi is történt, bárhogy is bántottuk egymást, a szerelmünk egymás iránt töretlen.
A 25. hetet töltöttem, amikor ezek a sorok születtek és azóta együtt gyűrjük le az akadályokat. Ha egyikünk egy kicsit leereszt, a másik azonnal utánanyúl és visszaemeli. A családi viszonyok rendeződtek és még korán sincs minden elrendezve az életünkben, már együtt, csapatként, családként vívjuk meg a csatáinkat. A következő bejegyzésben arról olvashatsz majd, hogyan is élem meg tudatosan a várandósságom minden egyes percét.